Hong Kongban másfél napra állt meg a Fairstar, és Junko volt osztálytársa, Akiko Newing várt Ivánra a kikötőben, majd körülvitte a városban. Késő délután találkoztak Richard Newinggal, Akiko férjével, és együtt mentek vissza a Newingok otthonába. Úgy volt, hogy Iván náluk tölti az éjszakát és másnap délután 4 körül visszamegy a hajóra, ami hat körül indult tovább.
A korai vacsora után azonban egy japán lány érkezett a Newingokhoz többnapos tartózkodásra. Nem volt elég hely a lakásukban, hogy egyszerre több vendéget tudjanak elszállásolni, és Iván úgy határozott, hogy hydrofoillal továbbmegy Macaóba, kivesz egy szobát egy kaszinóhotelben és kipróbálja a szerencséjét az asztaloknál.
Iván örült, hogy így jött ki a lépés. A kínaiak a világ legnagyobb szerencsejátékosai, Macao volt a fellegváruk, és ezt az opciót választotta volna eredetileg, kiváncsiságból, meszsze jobban preferálva, mint az unalmas Newingokkal töltött időt. Junko más mércével mért. Egy szállás megoldással rukkolt ki, anélkül, hogy ő megkérte volna erre, miután Hong Kong közismerten drága.
De valami büszkeségsértő csak volt a kifejleményben. Ha már a Newingok elfogadták őt mint vendéget az éjszakára, másnak átadni a helyét enyhe túlzás volt, különösen minden exkuzálás nélkül. És ha Junko egyszer önkéntesen meghívatta őt a Newingokhoz, akkor be kellett volna biztosítania, hogy azok a meghívást tiszteletben tartják.
Így ahogy történt, fejezte be a morfondírozást az egyórás út alatt Macaóba, önhibája nélkül Iván azt a látszatot kelthette, mintha előnyt próbált volna kovácsolni egy lehetőségből, de pofára esett. Ezt helytelennek találta, és eldöntötte, hogy írni fog egy levelet a Newingoknak, amiben rámutat a bunkóságukra egy, felületesen a meghívását köszönő levélben, másolatot küldve Junkonak.
Macaóban azután kivett egy olcsó, de nagyon kellemes szobát egy kaszinóhotelben, megírta levelet a Newingoknak a hotel levélpapírján és feladta a recepciónál, majd bement a váratlanul hatalmas, tömött kaszinóba, ahol soha nem látott intenzitással folyt a játék, és vagyonok cseréltek gazdát.
Ott egy órát játszott, szigorúan fal mellett, és 120 dollárt nyerve felment a szobájába, lezuhanyozott és lefeküdt aludni. De azokról a nagy összegekről álmodott, felkelt és mint egy alvajáró visszament játszani. Először a nyereményét vesztette el, majd $400-at bukott. Futott a pénze után, pedig mint gyakorlott zsugás nagyon is jól tudta, hogy ilyesmit csak önkontrollra képtelen, zöldfülű balekok csinálnak. Káromkodva tért vissza a hydrofoillal Hong Kongba, ahol még 100 cserélt számlapos pinpallet órát vett Patek, Rolex, stb, megjelöléssel $1-ért darabonként. Azután nagy nehezen fogott egy kósza taxit, és azzal éppen idejében visszaért indulás előtt a hajóra.
A legolcsóbb, ‘economy class’ jeggyel utazott ez alkalommal a legalacsonyabb szinten, ahonnan az égből csak egy zsebkendőnyire lehetett kilátni. A koszt pocsék volt, és ‘vin inferieur’ francia bort kaptak az utasok az ebédhez és a vacsorához, ami olyan savanyú volt, mint az ecet.
Csak négyen voltak fehérek a szinten, és már Yokohama elhagyása után megkérdezték őket egyenként, hogy akarnak-e egy szobában elszállásolva lenni. Akkor ez senkit nem érdekelt, de Hong Kong után ők kérték a külön szobát. A többszáz másik ugyanis kivétel nélkül színes muzulmán volt, akik a hadj-ra, vagyis a Mekka-Medina szent zarándoklatra igyekeztek Szaúd-Arábiába, és akik nem használtak papírt a vécében, miután a Korán papírra van nyomtatva. De este a mosdókba húztak titokzatos kis konzervdobo-zokkal a kézben, holy ablution/szent mosakodás céljából, aminek következtében egy kb. 10 centis büdös barna folyadék lötyögött a szint alapzatán mindenütt reggelig.
A ‘négyek’ ezentúl együtt ültek étkezéseknél, a szobájukat gondosan zárták és engedélyt kaptak, hogy feljárjanak a drágabb tourist class-ra és ott heverésszenek nyugágyakon. Ketten a négyből egyívású mérnökök voltak. Iván a harmadikkal barátkozott össze, aki kétségkívül egy őrült különc volt és ezért érdekes. Bernie Trink nála idősebb amerikai volt New Yorkból a Harvard-ról egy pszichológia diplomával, aki a tengerészgyalogság politikai tisztjeként vett részt a koreai háborúban, utána szociális segélyen élő nők ellenőre volt Harlemben és az utóbbi években angol prof volt Tokióban és Bangkokban, a kettő közt utazgatva.
Bernie egy lakást tartott fenn mindkét városban, bennük 1-1 nővel, akiket a feleségeinek titulált. Egy olvasott, művelt, intelligens fickó volt, akinek versei jelentek meg rendszeresen a nagyon magas színvonalú New Yorker-ben, amúgy egy örjöngő szexmániákus, aki átlagban naponta kétszer/háromszor kefélt pénzért.
Legutóbbi, ázsiai fázisát úgy kezdte, hogy nevetségesen kevés pénzzel útnak indult és mire Indiába ért, csak fillérei maradtak. Ekkor egy képeslapot küldött 12 legjobb barátjának, mindegyiktől $25-öt kérve. Ketten küldtek pénzt, és sokáig egy buzi ágyában dekkolt, aki férjének hív-ta…Később az asszami dzsungelben portyázva egy zárdára akadt, ahol az apácákat egy nagy vas-kerítés mögött tartották. Bernie állítólag hónapokig fűtött egy szűzet, és mikor az hosszas agonizálás után beleegyezett, hogy feladja kőkemény elveit és megszökik vele, akkor lelépett.
Együtt mentek ki a városba Saigonban, ahol Iván vett és megírt harminc képeslapot, de a főposta nem volt nyitva, így a Caravelle Hotelbe vitte őket feladni. Ott azonban egy fiatal, 18 körüli GI állt az ajtónál, aki 10 méternél nem engedte közelebb, hanem utasította, hogy tegye le a lapokat a kőkerítésre, majd ő feladja őket. Valóban meg is tette.
Egy kis hajó fedélzetén vacsoráztak. A hajó tele volt amerikai katonákkal, akik többnyire részegek voltak és kellemetlenül hangosak. Alig kezdtek hozzá a csípős, finom chow-hoz, riadó jött, és mindenki menekült, mint a bolond, fizetés nélkül. Egy kupiban aludtak, ahol csak 5 dollár volt egy éjszaka, míg egy hotelben 30. Bernie messze túlfizetett egy kis l5 éves csajt egy húzásért, és nagyon megsértődött, mikor az azonnal újabb üzletet keresett, ahelyett, hogy türelmesen megvárta volna gáláns lovagja második szelét.
Később egy tetovált amerikai őrmesteren kuncogott a kupi, aki úgy ugrált a nője tetején, mint kacsaszar a tavon, és feldühödve azon, hogy kiröhögték, összevissza lövöldözni kezdett. Erre jött a katonarendőrség, miszlikekre verték és bilincsekben elcipelték. Mikor hajnalodott, taxival visszamentek a hajóra, és útközben mindenütt halottak hevertek.
Szingapúr felé menet a csillagokkal teli ázsiai eget bámulták kettesben a másodosztály fedélzetéről, miközben az amerikai elmesélte, hogy miként kényszerítette a hárlemi fekete nőket, hogy segélyük meghosszabbítása érdekében lefeküdjenek vele. Szingapúrban elbúcsúztak.
Trink elstoppolt Johore Baru felé, míg Iván összevásárolt nagy mennyiségű szórakoztató elektronikát és kamerákat eladásra, majd Darwinba repült, Észak-Ausztráliába. A gépen megismerkedett egy osztrákkal, aki több év után Ausztráliából hazament, hogy kártya szisztémáján meggazdagodjon. Ehelyett ingét, gatyáját elvesztette, és egy nőismerőse fizette a visszaútját.
Ketten szálltak le rekkenő hőségben, Darwinban. Az osztrák egy ingben és egy nadrágban, csomag nélkül. Iván egy hosszú bőrkabátban, ami alatt tíz kamera csüngött a vállairól, a zsebei tele voltak rádiókkal, magnókkal. 10 vámtiszt gyűlt köré, már magában belenyugodott, hogy az összes csempészett gizmót el fogják kobozni, de valahogy megúszta a vámot a minimálisat bevallva.
Darwin, ahol két napot maradt, egy porfészeknek bizonyult. A pub-ok előtt folyt az élet. Egyszerre tíz korsó sört rendeltek a vedelők a korai zárás miatt, és egymásra rakták őket egy gúlába. Aboriginal kurvák és rendőr kocsik cikáztak össze-vissza, vörös homokot hozott a sivatagi szél és minden 5-10 percben kitört egy bunyó. Ez a civilizáció szegélye volt.
‘Ma Hubbard’ bed-and-breakfast-jében aludt, és Junkórol álmodott, akit annyira megszokott és megszeretett Tokióban, hol jóformán minden nap találkoztak és szeretkeztek. A reggelinél elgondolkozott az álmán és belátta hogy eljött a ideje hogy megnősüljön mikor Londonba ér, mert már több mint eleget szaladgált könnyűvérű kis nők után.
Tenant’s Creek-ben csak pár órát töltött, azután Adelaide-ben Iván kétszer is elsétált a reptéren várakozók előtt, de nem ismerte fel Maureen-t, akit valaha Bristolban ismert meg, amíg az oda nem kiabált hozzá. Duplájára hízott, négyhónapos terhes lévén és férjhez menési reményekkel várta. Ebből két nap lett egy motelben, majd Iván tovalovagolt Melbourne-be, ahol Michael várta, akit a hajón ismert meg. Egy angol diák, Michael három lánnyal lakott egy lakásban, és Iván is beköltözött egy hétre.
De végül is Sydney miatt ment Ausztráliába, és hogy a rokonokkal találkozzon. Sanyi nagybácsi és háromtagú családja három hálószobát, egy nappalit felölelő lakásában húzódott meg kezdetben. Miután senki nem tudott főzni, magyar kosztját igen értékelték, de probléma volt, hogy ottléte miatt Sanyi bácsinak a nappaliban a díványon kellett aludnia. Felesége, Mária, aki horkolása miatt nem volt hajlandó szobáját megosztani vele, a nej Éva lánya és férje, Nigel, meg Iván foglalták el a hálószobákat.
Iván úgy határozott, hogy marad addig, amíg apjával találkoznak, és utána saját lakást vesz ki. Sanyi Iván érkezése utáni harmadik napra beszélte meg a találkozót. Ketten várták a lakásban a látogatót, és Iván rakott krumplit és madártejet készített, de rossz idő volt, és papa Pali nem indult el Orange, New South Wales-ből, és ezt nem is jelentette be.
Két héttel később mégis összejött a találkozó egy vendéglőben. Sanyi bácsi igen próbálta feléleszteni a családi szellemet, de sikertelenül. Túl sok volt a negatív előítélet mindkét oldalon, és apa és fia első találkozója 28 év után egyben az utolsónak is bizonyult. Iván nem akarta többször látni az apját, és ezt meg is mondta neki, mikor elbúcsúztak az este végén. Sanyi bácsi könnyezett.
A rokoni tömegszállásról Iván egy kétszobás lakásba költözött a pörgős Kings Cross-on, ahol hamar beállt a szokásos életformája. A Daily Telegraphnak írt utazási cikkeket, férfimodell megbízásokat kapott, főleg cigaretták és piperecikkek hirdetése kapcsán, és jó profittal eladta a becsempészett cuccokat. Elment megnézni a pakisztáni vámfőnök, Khan úr fiacskáját, akiben egy jópofa, vagány fiatal srácot ismert meg, és két nőt is átpasszolt neki.
A közepes Holland Renáta és a nagyon csinos, de rosszéletű ausztrál modellt, Diane volt a kettő, és úgy érezte még hallani fog róluk az utóbbi kapcsán. Junko levelét a Sydney-i poste restanteban kapta meg, nagyon örült neki és rögtön válaszolt. Hat hónapot töltött Ausztráliában, és utána hajóval ment Szingapúrba, ahol meglátogatta Ng Kian Fong-ot és Keikóval találkozott.
A tíznapos hajóút maga nem egy mindennapi kaland volt. A Sydney-Singapore-Sydney utasszállító hajóutat is átépített csatahajókkal intézték, de ezeken nyolc diszkó volt. 12 bár, 50-méteres uszoda és 2,000 utasnak férőhely egy osztályon, a helyek mindig legalább 80%-ban elkeltek, és Iván hajóján az utasok megoszlása: 300 férfi volt és 1,500 nő. Az ausztrál nők ugyanis férjhez menés előtt, általában 21-23 közt 12-18 hónapra Európába mentek vadulni.
Miután otthon megígérték fiúiknak, hogy jók lesznek, a négy első nap csendes volt, és utána elszabadult a nagy népi banzáj, amikor a hímnemű kisebbség dőzsölhetett. Szingapúrból azután a „kefélő hajók”, ahogy ezeket az örömbárkákat becézték, Európa felé vették az irányt, és a hímek jó élete folytatódott.
Iván kiszállt Szingapúrban, ahol egy hónapot kellett várnia Keiko érkezésére hajóval Yokohamaból. A kínai YMCA/”Chinese Y”-ban vett ki egy szobát, és habozás nélkül felkereste Kiant, akit Bristolból ismert, és népes családja körében töltötte az ideje javarészét. Kian jogra váltott át az állatorvosi karról még Bristolban, és egy nagy ügyvédi irodát vezetett. Barátságos volt a hangulat, és finom a kaja, Kian közel 30-tagú kínai háztartásában. Iván összebarátkozott orvos öccsével, Michael-al, akivel együtt csatangoltak össze-vissza.
Egyik kalandos útjuk a Kínai Orvosi Egyetem gyémánt – vagyis 75 éves – jubileumára vezetett, ahol úgy 100 piáló és kajáló kínai és 3-4 indiai közt Iván volt az egyetlen fehér személy, és csodálkozva észlelte, hogy a kínaiak közül senki sem állt szóba vele. A képzés csak felcserszintű volt egy hároméves kurzus keretein belül az u.n. ‘kínai orvosok’-nak, és az orvosságok zömét a piacon vásárolható növényi termékek képezték.
Elmentek az Orvosi Egyetemre is, ahol nyugati szintű képzést kaptak a hallgatók nemzetközi hosszú kurzusokon, minden a végtelenségig amerikanizált volt, és a Sonny Lee-k és Charlie Song-ok civil módon barátságosnak bizonyultak.
Keiko megjött a hajóval, a patinás Raffles Hotelben aludtak és kiderült, hogy Akiko és Sakae már Párizsban voltak. A büdös, barnás víz maradt a folyosók alján, de Iván most nem jutott külön ‘fehér szobá’-hoz. Egy nyolcágyas hálóban kapott helyet, ahol a többiek a hadj-ra igyekvő színesek voltak. Keiko három nővel osztott meg egy szobát.
Junko levele a szingapúri poste restante-ban arról informálta, hogy éppen csak hogy sikerült kikecmeregnie az édesanyja, Tamiko által erőltetett rendezett házassági kampányból hajadonként. Sürgette, hogy igyekezzen London felé, ha komolyan számit rá hogy majd összeházasodnak mikor odaér.
Colombóban Keikóval ment meglátogatni az ékszerészt, aki becsapta a selejtes opálokkal, vitt neki egy üveg whisky-t ajándékba, és rendelt mindenféle köveket. Keiko komplett gyűrűket választott, és mikor nagyjából együtt volt a kívánt szelekció, hatalmas alkudozás kezdődött a végösszeget illetően. Ez kamu volt, mert a megegyezett 600 dollárért Iván csekkel fizetett, amit soha nem akart valóban honorálni, hanem kezdettől fogva megállítani készült, és ezt Bombayból később meg is tette.
Indiai-pakisztani háború dúlt, így nagy bizonytalanság közepette érkeztek Bombaybe, ahol az indiai hatóságok leszedték a pakisztáni állampolgárokat a hajóról és koncentrációs táborba vitték. A hajóscég kénytelen volt törölni a megállást Karachiban. A következő megálló Djiboutiban volt, Afrikában. Nem lehetett tudni, hogy meddig húzódik el majd a háború, és mikor indul meg újra a forgalom a két szomszédos ország közt, és így Keiko a hajón maradt, csak Iván szállt le és beköltözött a Sea Green Hotelbe a Marine Drive-on, ahol első bombay-i tartózkodása idején is megszállt.
A partraszállás Bombayban eseménydús volt. Megkérdezték tőle, hogy van-e orvosi utasítása, hogy alkoholt fogyasszon. Tudta, hogy Bombay ‘száraz’, egy alkoholtilalom alatti város, így azt mondta, hogy ‘igen’. Erre kapott egy fél lepedő nagyságú papírt, hivatalos pecséttel, összehajtogatva, hogy erre kell felíratni, bármit is iszik. Találkozott a rendőrfőnökkel, akit Vajdának hívtak, és az meghívta egy kávéra, mikor elmondta neki, hogy a szó mit jelent magyarul. A vámnál, ahol attól félt, hogy megtalálják a 100 órát, szabad utat kapott és egy díszes, színes vinyettát ragasztottak az egyik kofferjára, ami kitüntetett figyelemszámba ment.
Tisztában volt vele, hogy Bombay-ban kell majd várnia hónapokig, míg Péter már jó ideje Pakisztánban volt, és Japán elhagyásáról írt beszámolóját, amit Hong Kongban adott fel, a Colombo-i poste restanteban be is gyűjtötte. Ebből kiderült, hogy Péter és egykori tanítványa, Yoko teljesen bezsongtak az utolsó napon, Yokohama utcáin barangoltak összefonódva és arról volt szó, hogy összeházasodnak és Péter végleg Japánban marad.
De hosszas tanakodás után, másfél órával a hajóra szállási határidő előtt, megváltozott az ábra. Tipikusan, Péter vacillálni kezdett, egyik pillanatban ezt akarta, másikban azt, és Yoko otthagyta, mire mégis hajóra szállt.
Iván megirta Junkonak Péter yokohamai kalandját Yokoval, megjegyezve hogy az ügy tipikus
Péter volt. Elpanaszolta, hogy Bombay-ben ragadt a háború miatt, önhibáján kívül, de később majd behozza a késedelmet.
Előszedte a bombay-i telefonkönyvét és megnézte, hogy áll a bál magyar nevek – Fekete, Fehér, Kovács, Szabó. stb – vonatkozásában. Volt belőlük több tucat, és elkezdte hívogatni őket, hármas/négyesével hetenként. Sok meghívást kapott, és ilyenkor el is ment, de majdnem kivétel nélkül jóval idősebb, magányos embereket és párokat talált, akik általában nem tudtak egymásról.
Megismert egy hatvanas női testvérpárt és a ‘férjüket’, aki elvált az egyiktől és elvette a másikat, majd attól is elvált és egy fiatalabb gujurati nőt vett el. Akrobaták voltak, akik a háború előtt kerültek Indiába. Aranyos nénik voltak, akik meghívták vacsorára, ami után felváltva táncolt velük ősi lemezekre.
Minden rendben volt, amíg Ivánnak nem kellett pisilnie, ami komplikálttá tette az életet. Némi tanakodás után átengedték egy szobán a vécéhez, ahol úgy 40 macska volt. A szobában más a két idős hölgyön kívül soha nem járt. A cicák teljesen megőrültek, hatalmas ribilliót rendeztek. Kávéra megjött a férj, egy modoros öreg svihák, aki iránt mindkét öreglány még mindig lelkesedett.
A kommün után elmenekült komcsikat kihagyta, de egyhez elment. Már bőven a nyolcvanas éveiben járt, és egy kétszobás pici lakásban élt egy fiatal tamil nővel. Szerették egymást, bár közös nyelvük nem volt. A lakásban minden szekrény, kredenc gyönyörűen preparált, húszasával üvegkeretbe foglalt dzsungel pillangókkal volt tele, amiket büszkén mutatott meg a vén harcos.
Az őreg fiú tele volt történetekkel, ahol fogatlanított kobrát dobott egy balek nyakába a dzsungelben és egyéb praktikus vicceket vitt végbe. Középosztálybeli családból származott, apja evangélikus pap volt, így nehéz volt megérteni, hogy mit keresett a Kommünben a kommmunista oldalon.
Egy elegáns kávéház, a Bombelli’s volt a hotelje közelében a Churchgate-en, ahol összeismerkedett a helyi aranyifjúság baráti társaságával. Ennek a magja kb. húsztagú volt, de lazán kapcsolódtak hozzá párszáz tehetős család fiataljai. Nem tespedtek a kávéházban, hanem minden nap kidolgoztak egy változékony programot. Úgy működtek, ahogy Iván elképzelte Vaszary Gábor párizsi baráti körét.
Megnéztek egy divatbemutatót; meghallgattak egy versfelolvasást a Taj Mahal Hotelben; benéztek a cricket klubba egy rund italra; részt vettek egy még vágatlan film bemutatóján; kimentek a kiváltságosok részére elkülönített tengerpartszakaszra egy gyors merülésre; elmentek a kupiba; meglátogattak egy filmstúdiót filmezést nézni; részt vettek egy követségi fogadáson; kimentek a lóversenyre Poonába; festészeti vagy egyéb művészi kiállítást néztek meg; és így tovább.
Black & White skót whisky volt a korszak legkeresettebb itala, és Iván a Bombelli’s kör kedvencei közé emelkedett, mikor kiderült, hogy ilyen van neki. Pontosabban, egy üveggel volt neki, de az üveget állandóan feltöltötte faszeszből készült helyi whiskyvel, amit a város szélén zugárusoktól lehetett kapni, és ezt ugyanolyan áhítattal itták, kifogyhatatlan készletet feltételezve nála.
De vagy nagyon hiszékeny, vagy kivételesen udvarias volt ez a társaság, mert a kajla, torzonborz, dagadt, ijesztő külsejű kis hüvelyk Matyi biztosítási ügynök Jittoo teljesen lehetetlen történetét is meghallgatták tucatszám látszólag irigykedve, ami szerint ő Párizsban két vezető kurtizán kitartottjaként élt egy évig.
Pénz szempontjából Iván jól állt, mert a cserélt névlapos órákat árulta $15/20-ért darabonként. A viszonylag alacsony havi összeg, amit a hotelben fizetett, a szoba mellett napi három étkezésre és egy szolgára is kiterjedt. A szolgák csoportosan a folyosók kőpadlóin aludtak, és azonnal
feltűntek ha hívták őket.
A hotelben volt egy fűzfapoéta valahol, mert az étlap szünet nélkül bővelkedett olyan
Fantázianevekben, mint Gunga Din Saláta, Ali Pang Alma Szufflé, Szűz Cseresznyéje
Rolad és Vőfely Diadala Leves.
Ivánnak egyik éjjel az a benyomása támadt alvás közben, hogy farkasszemet néz valakivel. Óvatosan oldalt pislantott, és egy hatalmas szőrös pókot észlelt a párnáján, mire fektéből három métert ugrott rémületében és a szolgáért üvöltött. Ramchan bejött, könnyedén megfogta a szörnyet és elvitte.
Másnap hosszas tanakodás után, hogy magától került-e oda a rém vagy a szolga tette oda tréfából, az előbbi megoldás felé hajlott a jóindulatú kétség nevében és egy csicsás, de sokra nem jó órával ajándékozta meg. Ramchan lerántotta gatyáját, behajolt és rücskös hátulját ajánlotta viszonzásul, félreértve fehér mesterét. Erre Iván kapásból fenékbe rúgta, és a szolga hálásan vigyorogva elkotródott.
Egyik nap egyedül üldögélt délután a Bombelli’s-ben, mikor egy a város és a hely szempontjából egyaránt szokatlan látvány rázta fel blazírt közönyéből. Egy 30 körüli, didkós, dögös fehér bige sétált be és letette értékes hátulját a szomszéd asztalhoz.
Brenda a kis BIAS repülővállalat légi kísérőjének bizonyult, birminghami proli volt, akinek a fájdalmasan mesterkélt felsőosztálybeli akcentusa mögül átszűrődött a brum kiejtés legordenárébb fajtája, de egy kedves lány volt és jó csaj. Iván nagy bátran úgy határozott, hogy magával viszi az aznap esti bulijára a Mehbood Studió tulajdonosainak, a sznob, gőgös muzulmán Khan fivéreknek.
Hatalmas rongyrázás közepébe érkeztek, ahol puccos szmokingokba öltözve, vakító fehér ingfrontokkal sorakozott fel a bombay-i aranyifjúság krémje, bóbitás felszolgálók sürögtek, forogtak színes koktélokkal magas, talpas poharakban és ételekkel porcelán tányérokon, ezüst tálcákat balanszírozva a fejük felett, egy jamaikai steelband szolgáltatta a ritmikus, fülsüketítő zenét és a házigazdák arany ékszerekkel karácsonyfaként teleaggatott ex-szépségkirálynő amerikai feleségei vitték a prímet.
Brenda vedelte a piát, hamar berúgott, akcentusa nyerítő vihogást okozott a dölyfösen urizáló indiai gazdagok körében, és egy órán belül egy cordon sanitaire formálódott a pár körül, akik egy jó 10m átmérőjű kiürített területen, egy leprások szigetén táncoltak és iszogattak tovább. Iván zabos volt, de a lány vagy nem mutatta, vagy nem is észlelte a helyzet tarthatatlanságát, így még jó három órát maradtak és azután vonultak vissza a Sea Green Hotelbe.
A nőnek, akit kizárólag a szex érdekelt, nem volt oka panaszra, mert hatszor felköszöntötték, ami egy harmincon felüli pasasnál teljesítmény. De az ágyban fogyasztott reggeli közben még mindig kalandoztak a kezei. Így mikor délelőtt muzulmán haverok, Rasheed Sayed és Amir Carmally meg két csapattagjuk tiszteletüket tették és egyenkénti bebocsáttatásért kunyiztak, ezt valószínűleg szívesen vette volna. De Iván úgy döntött, hogy nem kérdezi meg, mert nem érdemelték meg előző esti szemétségük után.
Sally volt egy másik nő, akit a Bombelli’s-ben ismert meg Iván. Egy 18 éves amerikai lány volt Tennessee-ből, aki 14 éves korában meglógott hazulról, csavargott és rosszalkodott Amerika szerte, és 16 éves korában férjhez ment egy Clevelandben tanuló indiai mérnökhöz, akivel Bombay-be jött. Pár nap múlva meglátogatta a Sea Green-ben, felment a szobájába, és kefélt, mint egy csörgőkígyó.
Iván azt hitte, hogy pusztán ezért jött, de tovább mesélt magáról, miközben Ramchan teát és süteményeket szolgált fel, és Iván rájött, hogy segítségre szorult, ha ezt nem is ismerte el. Kiderült, hogy a férjét cége Calcuttába helyezte át, és a lány az öccsével szűrte össze a levet.
A kelekótya lány nagyon viccesnek és teljesen kielégítőnek találta a ‘családias’ viszonyt, ami talán nem lett volna megrázóan szokatlan egy Tennessee poor white milieuben. De a társadalmilag emelkedőben levő hindu család – és főleg az anyós – nem találta annak, és már szólt neki, hogy menjen el, különben elvágják a torkát. Sally ezt nem vette komolyan, sőt cukkolta az alacsony kasztból jövő anyóst, aki végelenül büszke volt US-iskolázott fiára.
Az elmondottakból Iván igen veszélyesnek ítélte meg a helyzetet, feljegyezte a címét és a telefonszámot, kikérdezte a kis vagabundot hazai körülményeiről, közösségéről, címéről es családjáról amennyire ezt feltűnést keltés nélkül meg tudta tenni és egy részletes levelet írt az amerikai követségnek.
A legcsillogóbb és legkeresettebb bulik a dúsgazdag Bottliwalláknál és Mandviwalláknál voltak, és Ivánt mindig meghívták gyönyörűen nyomtatott meghívókat küldve.
El is kezdett járni a 25 éves, művelt és okos Pervin Mandviwallával, de csak ültek és ittak a cricket klubban három teljes hétig, ahol a fél lepedőnagyságú ‘orvosi papír’-jára bejegyeztek minden gin-, whisky-, és gingertonikot, mikor végre nagy nehezen beleegyezett, hogy feljöjjön a hotelszobájába, és akkor is csak egyszer.
Iván már azt hitte, hogy ennek köze volt ahhoz, hogy a „walla”-k Zoroasztrianék, akiket pár évszázada űztek el Iránból és furcsa temetkezési szokásaik voltak (hagyták, hogy a keselyűk kopasszák le a csontokat), amíg a gyors eszű, örökké vicces Rajeesh Malhotra, akivel diszkóba járt rendszeresen, el nem magyarázta a helyzetét. „Felmennének ezek hozzád sokkal hamarabb,” mondta, “ha egy csendes utcában volna lakásod egy eldugott bejárattal, nem egy hotelben a forgalmas Marine Drive-on. Így a világon mindenki megtudja, hogy felment, de egy alkalmat még el lehet valahogy magyarázni.”
Az indiai vasutak elnökének szexisen dundi lánya, akit sofőrös Rolls Royce cipelt mindenhová, fel se ment. Elvitte viszont Ivánt egy bevásárló körútján a nagy bazárnak pont abba a részébe, ahol a két évtizede értéktelen 200 Reichsmárkán, amit még Tokióban kapott Hirokotól, kézi szövésű selymeket vásárolt garmadával Bombay-be érkezésekor.
Iván túl későn vette észre, hogy hol van, és remegett, hogy felismerik. De Malhotra elmagyarázta neki, hogy Bombayben az idegen csekket és pénzt gyakran nem váltják be, csak egymás közt passzolgatják ide-oda a kereskedők, és valószínűleg rá se jöttek, hogy a 200-as nem ér semmit.
A milliónál is több, utcán lakó szerencsétlenhez sokáig nem tudtak hozzászokni a külföldiek, de csak átlépkedtek rajtuk pár hét után. Iván soha nem jutott el ehhez az érzéketlenségi ponthoz, és rosszul lett, mikor egy haldokló fiatal nőt látott kint feküdni a macskaköveken. Vett egy nagy csomó banánt, odatette mellé, és a lány a szemével intett köszönetet. Mikor visszanézett pár másodperc múlva, a banánok már eltűntek.
A koldusok kasztjával, akiknek az egyik kezét bébikorban szorosan megkötözték és így örökre akkora maradt, meg is járta. Mikor a hotel udvarán az ablaka alatt játszott egy hármas csoportjuk hajnal idején szívfacsaró zenét, pénz dobott ki, ami után minden nap ott voltak és az egész hotel őt szidta. A Churchgate-en is pénzt adott nekik, és azontúl huszan-harmincan követték és obégattak, ha megjelent.
Egyszer bement egy nyilvános vécébe pisilni, és utána leült fújni egyet a rekkenő hőségben az egyik árnyas padon. Egy elegáns, jól öltözött úr állt meg előtte pillanatokon belül, bejelentette, hogy homoszexuális, és a legudvariasabban megérdeklődte, hogy nem lehetne-e szolgálatára. A „Köszönöm, nem” válaszra meghajolt, és távozott.
Néha bement a törvényszékre tárgyalásokat hallgatni. Szórakoztatónak találta a már divatjamúlt angolságot és az ügyvédek angol udvariaskodást majmoló, de tipikus indiai erőszakossággal vegyített stílusát.
Bejárt a légkondicionált angol követségre, hogy az újságokat elolvassa és hűsöljön kicsit, informálódjon a háború állásáról, és hogy valószínűség szerint mikor is lesz majd képes tovább indulni és Pétert megkeresni Pakisztánban. Akár két-három órát is elüldögélt egy-egy esetben a követségi könyvtárban.
Egy ilyen alkalommal már kifelé tartott, és megállt a nagy, vastag bejárati ajtón belül, mielőtt a forróságba kilépett volna. Ekkor az ajtó kipattant, megcsapta Ivánt és a fenekére ültette, miközben egy elegánsan öltözött indiai arszlán fölényesen nevetve bemasírozott két csinos, fiatal angol titkárnővel anélkül, hogy elnézést kért volna. Sőt, pár méterrel arrébb még egy gúnyos megjegyzést is tett, amitől a lányok felkacagtak és még vissza is néztek rá.
Kiment az utcára, ment vagy 100 métert, és úgy érezte, hogy bazári majmot csinálták belőle. Öles léptekkel visszament a követség épületébe, körülnézett mindenütt, de nem találta emberét. Végül egy sötét terembe nyitott be, ahol kb. negyvenen néztek egy filmet.
Ha már eddig elmentünk, ne habozzunk, mondta magának. Felcsavarta a villanyt és ott ült az ürge a két csajjal. Odament, megragadta a grabancát, húzta kifelé jó két métert, de látva, hogy elfehéredett és vinnyog, nem száll szembe, Iván úgy érezte, megkapta az elégtételt. Elengedte, lecsavarta a villanyt, és kiment. Elégedett volt magával. De később átgondolta az incidenst és belátta, hogy túlzásba vitte az önérzeteskedést, ugyanúgy, mint mikor a Newingoknak levelet írt.
Junkóval havonta levelet váltottak elnyújtott bombay-i tartózkodása alatt. Iván óvatosan számolt be kalandjairól. Japán kedvese már utolsó éves volt az Aoyama Gakuin angol-amerikai
irodalom szakán, és szülei jórészt azért voltak viszonylag türelmesek férjhezmenetelével kapcsolatban, mert végülis beleegyeztek, hogy megvárják vele a kurzusa befejezését.
Tizedszer hívta meg intellektuális szalonjába az oxfordi diplomás, 27 éves, milliárdos Nina Chopra, akinek a csodaszép kertjében az indiai kultúra igazi nehézsúlyú képviselői jelentek meg. Iván, aki ült már a filmrendező Satyajit Ray és a színész Sasha Kapoor mellett egy ilyen irodalmi soiree alkalmából, igen megtisztelve érezte magát, hogy ilyen magasröptű társaságban helyet kapott, és kicsit el is tanakodott azon, hogy vajon miért, hiszen kontribúciója a beszélgetésekhez minimális volt.
Ez alkalommal Nina megvilágította a rejtélyt, mikor megkérte, hogy menjen vele sofőr hajtotta Daimlerében faszeszből fabrikált italokat vásárolni. Miután ezeket megvették a város szélén a sötétből előbukkanó zugárusoktól, Nina, aki a Lintas ügynökség hirdetési igazgatója volt, közölte vele, hogy azért hívta meg rendszeresen, mert tetszik neki és vele akart aludni, ami csak úgy volt lehetséges, ha azt tetteti, hogy berúgott és a házban marad, mert visszatérni komplikált lett volna a 15 szolga miatt.
Pechére a Bombelli’s banda robbant be, ahogy az agytrösztök távozóban voltak, és bár Iván látványosan beszlopált két nagypohár kemény italt és elterült az egyik pamlagon, lerúgták róla. A kellemetlen kis vakarcs, Jittoo volt a tettes, és a fülébe súgta: „nehogy azt hidd, hogy itt tudsz maradni és meg tudod kefélni”. Iván tovább tettette, hogy részeg, de Jittoo ötpercenként visszajött, beletörölte a ruhájába a cipőjét, és le is pisilte.
Iván már őrjöngött a dühtől, nem értve, hogy Nina miért olyan figyelmetlen és nem védi meg, és elhatározta, hogy Jittoot pimaszságáért valamikor laposra veri. De aztán a társaság végre távozni kezdett. Már éppen felülni készült, mikor a piaci légy Jittoo megint megjelent, sértéseket suttogva. Ez már túlsok volt neki. Felállt és elment. Nina megkereste utána és beszélni próbált vele a Bombelli’s-ben, de nem állt szóba vele, és további meghívásait udvariasan semmibe vette.
A bosszúálló természetén azonban nem tudott úrrá lenni. A kis Jittoo többször is megközelítette, azt magyarázva, hogy az egész egy rosszul sikerült tréfa volt. Iván nem szólt semmit, csak bólogatott. Egyik este sötétedett már, mikor a tréfamester hazafelé indult a Bombelli’s-ból. Utána lopakodott, berántotta egy kapualjba, kiverte az első fogait, többször tökön rúgta és rátaposott a kevenc szemüvegére, majd otthagyta. Jittoo nem próbált viccelni vele még egyszer.
Egyik nap kora este az utcán sétált. A titkárnők rajzottak ki az irodákból, és az egyik nagyon ránézett. Nagydarab, kicsit duci, de jó mozgású bige volt, és követte brahiból akkor is, mikor felszállt egy buszra. Nem beszéltek egymáshoz, de a lány neki is vett jegyet. Ahogy leszállt, mellé ment, beszélgetni kezdtek, végül hazakísérte. Egy nagy udvarba értek, ahol a lány bemutatta egy idős úrnak, majd lelépett.
Az ősz pasasról kiderült, hogy Panama tiszteletbeli követe. Közép-Amerikáról és a diplomáciáról beszélgettek jó fél órát, de a lány csak nem jött vissza. Mikor készülődni kezdett, hogy elmenjen, az öreg elárulta, hogy a családja bízta rá a lányt, és ha találkozni akar vele, az csak az ő és a felesége jelenlétében lehetséges. Ekkor megjelent a lány, még beszélgettek egy sort, és próbálták rávenni egy négyes találkozóra. Azt mondta, hogy majd kapcsolatba lép vele, és hazament.
Két nappal később megvárta a lányt, ahogy kijött a munkából, és nagy nehezen rábeszélte, hogy igyanak meg egy kávét a Bombelli’s-ben. De csak egy fél órát maradt, és mihelyt azt kezdte szorgalmazni, hogy menjenek fel a hotel szobájába, megfagyott az atmoszféra. Elkísérte a buszhoz, és végleg elköszönt tőle.
Másnap egy szemrehányó, vádaskodó levél várta a Sea Greenben, hogy Iván egy olcsó kurtizánnak nézi, de ő egy jó lány, akit komolyan kell venni, csak úgy lehet közelebbről megismerni. Iván élvezni kezdte a játékot, aminek afféle 19. századbeli jellege kezdett kidomborodni, és úgy határozott, hogy a jó taktika megkívánja, hogy várakozó álláspontra helyezkedjen és ne tegyen semmit.
Közben a háború befejeződött, és négy hónap után Bombayban Iván egy repülőjegyet kapott, hogy Karachiba repüljön egy hét múlva. Megvárta a lányt az utcán, és megmutatta neki a jegyet. Erre az beleegyezett, hogy esetleg felmegy a hotelszobába, de még gondolkozik rajta.
Két nappal elutazás előtt ott találta a lányt a szálloda előtt. Rá várt, és felment vele a szobába. Teáztak, beszélgettek, de hallani se akart róla, hogy levetkőzzön. Erre Iván odacibálta az ágyra, lerángatta a bugyiját, és akkor azt mondta neki, hogy elmehet, ha akar. Nem akart. Nehéz hódítás volt, de megérte.
Este nyolckor volt a repülés, és utolsó nap délután háromkor még kiszaladt az utcára, hogy négy pinpallet órát még eladjon és búcsúajándékokat vegyen a haveroknak, akik kikísérik a reptérre. De mielőtt neki tudott volna kezdeni az eladásnak, egy civilruhás fickó megszólította.
– Uram, rendőrtiszt vagyok és kérem, hogy jöjjön velem. Tudjuk, hogy csempészett órákat árusít az utcán most már hosszú hetek óta, és ezért felelnie kell. Kérem, ne csináljon semmi meggondolatlanságot, mert fegyver van nálam és használni fogom, ha erre szükség lesz.
Iván átgondolta a helyzetét, egy rohadt nagyot lökött a nála sokkal kisebb pacákon, hogy az röpült, ő pedig átugrott egy vaskerítésen, átszaladt egy kerten, még egy vaskerítés következett, aztán elvegyült a tömegben, azt gondolva, hogy megszabadult az óberhétől.
Már úgy gondolta kis idővel később hogy vissza tud majd jutni a hotelbe. Tévedett. Tucatnyi rendőr volt körülötte, igaz, mind kisebbek nála és gyengébbek is. Szaladni kezdett és ellökte, aki közel került hozzá. Egy fazon szemből rohant rá és próbálta megállítani. Azt futás közben fennállása legnagyobb fülesével pofán találta, de ekkor már öten futottak mellette fegyverrel a kézben.
Belátta, hogy semmi értelme tovább vagánykodni, a földre ült, és a fejét védte. Pillanatok alatt sűrű tömeg vette körül, és a legtöbben a zsebébe próbáltak bejutni, lenyúlni, ha zsozsó van nála. Volt egy kevés, és azt meg a négy órát kimarták. Egy régi, könnyű croupier ruhája volt rajta, és a kabátból maroknyi foszlányokat téptek ki mindenütt.
Pár kokit kapott, de komolyabban nem ütötték meg, és a dolgok alakulása különösebben nem zavarta. A nagy utazás kezdetétől száz százalékig tisztában volt azzal hogy a cselezgetés rizikóval jár, és bármikor kiüthet a balhé.
Vártak úgy 20 percet, majd egy fekete máriába gyömöszölték és elvitték a központi rendőrállomásra, ahol nem más, mint Vajda rendőrfőnök várt rá. – Ezt se gondoltam volna, hogy így találkozunk – mondta csalódott hangon. Iván megerősítette, hogy ő se, és szólt Vajdának, hogy aznap este nyolckor repül a gépe Karachiba.
Ez volt a szerencséje, különben bevarrták volna pár hétre egy sötét lukba. Így nagy tárgyalások folytak egy órán át, hogy mi is legyen vele, és a protraktált, igen vokális érvelésből azt a következtetést vonta le, hogy a résztvevő rendőrtisztek többsége arra szavazott, hogy példás büntetést érdemel.
Észrevették viszont, hogy a ruhája teljesen gallyra ment, és kizárólag arra lesz alkalmas, hogy habozás nélkül a kukába dobja. Az egyik tiszt meg is kérdezte, hogy van e másik ruhája, amiben utazni tud majd. A fehér embernek mégis csak kijár az extra konszideráció, nyugtázta Iván kuncogva magában.
Vajda főnök hosszú tanakodás után úgy döntött, hogy két rendőrtisztet küld vele, akik átkutatják a hotelszobáját és kiviszik a repülőtérre, ha nem találnak valami nagyon izgalmas dolgot, például kábítószert vagy egy rakás pénzt.
Figyelte, hogy a delegált tisztek hogy reagálnak a kapott utasításokra, és úgy saccolta hogy egy pimf feladatnak nézték a szerepkörüket és hogy a jelentés utána pusztán fél mondat lesz, nem több. Megérzése szerint sima lehetőség volt az elkövetkezők befolyásolására, és mindössze az volt a kérdés hogy mi a felajánlás ősszege. Ha sértően túl kicsi, az visszautasításhoz vezethetne.
Útközben a hotel felé Iván megegyezett velük, hogy öt fontért fejenként úgy viselkednek Iván haveri köre előtt, mintha hordárok lennének, és azt se bánják, ha utasításokat ad.
Mindegyiknek odaadott a maradék kilenc pinpallet órájából is egyet-egyet a nyomaték kedvéért. Semmiképpen sem akarta, hogy egy savanyú hangulatban végződjenek Bombay-i napjai, amikre kellemesen akart emlékezni.
Vagy harmincan vártak Ivánra a hotelnél. A rend őrei kutattak és segítettek csomagolni. Éppen idejében értek a reptérre, már vitték is a csomagjait, és Carmally megjegyezte, hogy milyen bölcs dolog volt városi hordárokat fogadni…
De Rajeesh Malhotra, akinek mindig helyén volt az esze, a füléhez hajolt és suttogva megkérdezte:
– Ugye ezek rendőrök? Valami szarba keveredtél?
Iván bólintott, hogy azok és igen. Nagy kiabálással búcsúztatta a haverok köre, és a lépcsőről még integetett egy sort.