Az ünnepnapok elmúltával Rosemary szárnyai alá vette, és beavatta Ivánt kiterjedt jótékonysági programjába. Bemutatta a kivitelező csapatának, akikkel naponta különböző londoni környékeken zsoltárokat és hozsannákat énekeltek késő délután, pénzt gyűjtve nemes célokra, amik a rákkutatástól, éhező törzsek és menekültek segítéséig terjedtek, egy egész armada segélyszervezetet támogatva, amelyek a tele perselyeket megszámolatlan tartalmukkal megkapták.
Iván eleinte szkeptikus volt a témával kapcsolatban, amiben a felsőosztályok apológiáját sejtette privilegizált helyzetükért, de apránként megértette, hogy Rosemary-t egy mélyről jövő elkötelezettség motiválta, és hogy a körülötte gyülekezőket az ő vallási meggyőződésből fakadó, fáradságot nem ismerő segíteni akarása sodorta magával.
Rosemary nem volt csinos, de lelki nemessége kiült az arcára, és Iván, akit féltő unokanővérként kezelt, megértette, hogy a jótékonysághoz eredendően kötődő mentalitása volt az oka annak, hogy A1 szintű oxfordi diplomáját nem használta fel egy lukratív karrier felépítésére, és hogy nem ment férjhez. Egy apáca volt civilben, és az elhatározás is, hogy a Gorrell-Barnes-ok egy menekült magyar diákot meghívtak karácsonyra, ennek a 100%-ig vállalt szerepnek volt a része.
Ezek a felismerések hozzásegítették Ivánt, hogy minden fenntartás és hátsó gondolat nélkül tudjon felsorakozni Rosemary mögé és rövid idő alatt jelentős segítőtársává váljon, amiért viszonzásként Rosemary dicsérte mindenki előtt a szorgalmát és ügyességét, befolyásolva a közszereplő főnemesi kontingenst, amit meghívásai számának a hatványozódása tükrözött.
Ezeket a csoportos beszélgetőpartijai a makulátlanul öltözködő, a tökélyig informált kiváltságosoknak, ahol italokat, szendvicseket szolgáltak fel este 8 és 10 között, az arisztokrácia ‘mansion’ házaiban és magánpalotáiban tartották. A társadalom krémjét képező résztvevők jóformán kivétel nélkül 35 fölötti házaspárok voltak. A sokkal fiatalabb, informáltság tekintetében még gyerekcipőkben járó Ivánt, akin a kövér lordtól kölcsönzött frakk úgy állt, mint tehénen a gatya, mégis készségesen elfogadták.
Főleg, hogy viselkedése ezeken a high-class bulikon mindig lojálisan alá volt rendelve annak a tudatnak, hogy házigazdáit képviseli, és hogy gyorsan tanult, kapásból adoptálva szokásokat és tipikus udvariassági formákat, bár a hirtelen transzformációit néha mulatságosnak találták új szponzorai. Iván különböző reakciókat összekombinálva ezt kalkulálta ki.
Eleinte szorongással töltötte el, amikor a szárnyasajtókat, amik előkelőék nagytermébe vezettek, széttárta a vörös-mellényes, profi announcer (kikiáltó), bejelentve őt, mint „mister Tardzsan from Hungary”, és ahogy belépett a messze túl nagy kölcsönfrakkban, egy szívélyes háziasszony felületesen érdeklődött a forradalomról; itallal kínálta, majd odavezette egy 5-6 tagú csoporthoz, pár szóval bemutatta, és otthagyta. De hamar megszokta ezt a bevezetést, és megkedveltette magát.
Rövid idővel egy divatos átmeneti figurává vált és olyan levél is érkezett a nevére az előkelő Kensington Square-i címre, ahol egy úr egy „double-barrelled” (két vezetéknév, köztük kötőjel – általában az arisztokrácia jele) névvel, bizonyos Mr. Armitage-Green a Bishops Avenue-ról (milliárdosok utcája), azt írta, hogy szerdán délután 5-től 7-ig „otthon lesz”.
Iván el se tudta képzelni, mi akar ez lenni, de Rosemary elmagyarázta, hogy ez egy nagyon „angolkodó”, offhand (távolságot hangsúlyozó) formája a meghívásnak, amit inkább előző évszázadokban használtak.
De lényegileg a magasra tartott Gorrell-Barnes család ismeretségét keresték a meghívók, Iván jól konstatálta. Tehát ő így akaratlanul idegen tollakkal ékeskedett, kicsit rá is játszva a helyzetre és kihasználva házigazdái társadalmi keresettségét, és ezt sürgősen meg kellett szüntetnie, még arra is vigyáznia kellett, nehogy túlmaradja a vendégszeretetet és nehogy azt a benyomást keltse, hogy jótékonysági buzgalmával vendég státusának a prolongálását célozza meg ravaszkodva.
Az utóbbinak a fontosságát az is nyomatékossá tette, hogy a jótékonysági akciók közben megismert fiatal, szókimondó ismerősök, akikkel szorosabb viszony alakult ki, tudatták vele, hogy a Gorrell-Barnes-ok nem álltak túl jól anyagilag.
Mikor Rosemary kicsit eltűnődni látszott hirtelen visszafogottságán, Iván nagyon diplomatikusan megpróbálta felvázolni aggályait, és a lord lánya megértette a vendég gondolatmenetét. Másnap reggel szólt neki, hogy nem lesz jótékonysági akció aznap, mert az oxfordi St. John’s College prefektje volt hivatalos vacsorára, akivel megpróbálják elkótyavetyélt oxfordi egyetemi helyének a helyettesítését.
– Nem tudunk biztosra menni, de mindenesetre kapsz egy esélyt, ha meg tudod győzni Mr. Peter Smallwood-ot az alkalmasságodról a megegyezett kurzusra, Ivan, és szívből remélem, hogy az sikerülni fog.
– Ami sajnos kifejezetten ellened szól, az az, hogy hamarosan 24 leszel, amíg az elsőévesek átlaga 18 és vannak köztük fiatalabbak, még 16 évesek is. Az angol középiskolai rendszer ezt megengedi. Nagy hibát csináltál, amikor a biztos egyetemi helyedet eljátszottad egy kisstílű európai körutazásért.
Iván bólogatott, jelezve egyetértését, hálásan megköszönte Rosemary-nek a prefekt meghívását, és magában abba fektetett komoly reményt, hogy a Gorell-Barnes család tagjai a St. John’s College alumnusaiként jutottak oxfordi diplomákhoz generációkon keresztül, és így valószínűleg privilegizáltként kezelik majd.
Az este igen kellemesen telt el, az asztalnál főleg a lord beszélgetett a látogatóval, aki nagyon differenciáltan kérdezgette egykori oxfordi tapasztalatairól és elsősorban barátságáról Teddy Roosevelttel, és a brandy és szivargyújtás után, itt már a nyitott tűz előtt ülve a mély karosszékekben, üzletszerűen sor került Iván egyetemi lehetőségeinek a megtárgyalására.
A prefekt először bécsi „felvételéről” kérdezte Ivánt, és hogy miért nem várta meg, hogy helyet kapjon az egyik oxfordi különgépen, és miután kiderült hogy Prof Seaton-Watson interjúvolta, és hogy egy sheffieldi acélgyári állást elfogadó aláírással jutott több országos buszutazáshoz, közölte, hogy ha különgéppel érkezett volna, oxfordi ösztöndíja még mindig azt szükségelte volna, hogy a 22 közül valamelyik kollégium elfogadja, és hogy a buszos választás türelmetlenséget és kijátszási hajlandóságot jeleztek, vagyis negatívumokat.
A kívánt kurzus meghatározása volt a következő vitapont, és Ivánt ezzel kapcsolatban meghallgatva a prefekt a PPE (politika, filozófia és makro-közgazdaságtan)-t jelölte meg, mint a kívánságainak leginkább megfelelőt, megjegyezve, hogy kedvezőbb lenne, ha matematikus vagy fizikus lenne. A választása azt kívánta meg, tette hozzá, hogy Iván részletesen informálódjon a PPE kívánalmairól és dolgozza ki, hogy mit készülne csinálni egy ilyen diplomával. A választás legalább két további megbeszélést tesz szükségessé, immáron Oxfordban – mikor már átgondolta a helyzetét – kollégiumi specialistákkal.
A prefekt megjegyezte, hogy Oxfordban egy British Council for Aid to Refugees nyelvkurzus van folyamatban januártól június végéig a kollégiumokban helyre várók részére, ahol a résztvevők teljes ellátást és ösztöndíjat is kapnak, és a csatlakozás jó alkalmat adna PPE előadások látogatására, amihez az engedélyt elintézné.
Rosemary többször belefolyt a beszélgetésbe és Ivánt támogatva elmondta, hogy olvasott fiatalember, általános műveltsége kevés kívánnivalót hagy maga után és hogy sikeres részvételével jótékonysági kampányokban és társaságbeli szereplésben bizonyította sokoldalúságát.
Ehhez hozzászólva a prefekt rámutatott, hogy ezek az attribútumok csökkentik Iván korbeli hátrányát jelezve, hogy családi háttere jó és hogy hasznát vette skolasztikus nevelésének ezek szerint, de többet ígérni nem tud, mint hogy egy esélyt kap a kollégiumba bejutásra.
Iván másnap állás után kezdett nézni és haladék nélkül írt a BCAR oxfordi nyelvkurzusa vezetőjének, tudatva helyzetét és hogy csatlakozni kíván, de angolja már jó lévén, kicsit később kezdene. A válasz postafordultával jött közölve, hogy legkésőbb április közepére Oxfordban kell lennie.
A London Docks-ban kapott nagyon jól fizetett, de erejét meghaladó cígölő munkát, amit egy hét után kénytelen volt otthagyni, és helyette a City of Londonban jutott álláshoz a plasztik koffereket gyártó Anglo-American Vulcanised Fibre vállalatnál a City Road-on, egy rivetting (szögbelövő) gép mellett. A melóstársai alacsony homlokúak, de közvetlenek és kedvesek voltak a gyártó részlegben, és rögtön kapott egy vacsorameghívást is Mario-tól, egy olasz hátterű, asztalvállú óriástól, aki a mellette levő gépen skerált. Iván örömmel elfogadta a meghívást.
Közben Miss Wongtól azt a tanácsot kapta, hogy két nagy nevű magyar közgazdász egyikétől, Káldor vagy Barna úrtól próbáljon érdeklődni a PPE-vel kapcsolatban. Aztán levelet kapott, hogy a Home Office főirodájánál, a High Holborn-on jelentkezzen kihallgatásra.
Mario és neje, a nagydarab, de jó alakú, nagy mellű Sheila, roppant kedvesen fogadták szombat este Tootingban. Körbevezették tágas, szépen bútorozott lakásukon, de mikor a hálószobához érkeztek, a házigazda teljes megrökönyödésére kijelentette, hogy „ez pedig a kefélő szoba”. Remek lasagna és saltimbocca, meg Chianti bor képezték a vacsorát, ami után a desszertre a kefélő szobába vonultak, ahol Sheila pillanatok alatt pucérra vetkőzött az ágyon és széttárt lábakkal intett a vendégnek, hogy jöjjön és működjön.
Iván, kissé zavarban, de tudomásul véve, hogy itt nincsenek alternatívák, megszabadult gúnyájától és tövig Sheilában találta magát, mielőtt azt tudta volna mondani, hogy Jack Robinson, és már éppen az orgazmus határán billegett, amikor azt észlelte, hogy a szintén meztelen Mario hátsó bejáratát veszélyezteti. Gyorsan felpattant, összekapta cuccait és a kertben meg az utcán futtában öltözködve eliszkolt.
Hétfő reggel, miután egy jó órát dolgoztak egymás mellett szótlanul Marióval, Iván bekéredzkedett az irodafőnökhöz, Mr John Black-hez, és némi kihagyásokkal elmagyarázta, miért szeretne a gyártó részleg másik sarkában dolgozni. Black nagyot vigyorgott, majd kinevezte Ivánt bérszámfejtőnek az irodában.
A közgazdászok közül Káldor Afrikában volt, de Prof. Barna Londonban, és meghívta Ivánt egy gyors ebédre, ami közben elmondta, hogy a PPE inkább Szaúdi hercegeknek és uralkodó családok sarjainak való, mint egy magyar menekültnek, de persze egy oxfordi diploma sok mindenre jó volt.
Legjobbnak tűnt a prof szerint, ha a PPE felhasználása szempontjából azt mondja, hogy emigráns politikai pályán készül maradni, politikai kommentátorként dolgozva, de változásra várva otthon. Még egy másik opció lehetett a történelmet választani, de az több nyelvet igényelne és komoly könyvtári gyakorlat bizonyítását.
Iván megkérdezte, hogy Angliában miért lehetnek 16 évesek elsőéves egyetemisták. Zsenik még fiatalabban is lehetnek, mondta a prof, de általános szinten arról van szó, hogy amíg az angol-amerikai rendszer a korai munkába állást célozza meg hároméves egyetemi kurzusokkal, nagyjából kihagyva az általános intelligenciát középiskolában és szigorúan a 11 után választott tárgyakra koncentrálva, addig a jóformán az egész világon kurrens skolasztikus szisztéma más. Ott az általános intelligencia nagyon is része a kötelezően 18-ig tartó középiskolai tanításnak és az egyetemi kurzus 4-5 év, mert az első kettőt betölti az alapok tanulása.
A közgazdaságtan szempontjából a London School of Economics vagy LSE volt a legjobb a professzor szerint, de a provinciális – ún. redbrick, vagyis vörös téglás – egyetemek közül is több magas szintű micro-economics képzést nyújtott presztízst sugárzó diplomákkal, és egy ilyen egyetemi helyre feltétlenül számíthatott Iván, ha oxfordi kérelme nem járna sikerrel.
A Home Office megbeszélésre, ahol végérvényesen tisztázni remélte magát, nagyon felkészült lelkileg, de teljes meglepetésére ellenséges fogadtatásban volt része és a két közepes szintű, 35 körüli kopó úgy vallatta, mint egy megrögzött bűnözőt, esélyt sem adva neki, hogy megmagyarázza a fonák helyzetét.
Megpróbált udvariasan és türelmesen viselkedni, de az agresszív hangú kérdések olyan vonatkozásokban, hogy részt vett-e rezsimet éltető felvonulásokon, volt-e DISZ tagsági kártyája és tudja-e bizonyítani, hogy vallási oktatásban részt vett, idővel teljesen felzaklatták. Látszólag semmit nem tudtak ezek a kommunista világról.
Elmondta, hogy mindenki részt vett felvonulásokon, mert ez kötelező volt, de arra emlékszik, hogy a vezetők pódiuma előtt elvonulva a Hősök Terén, amikor azt kellett kiabálni, hogy „Éljen Rákosi”, vagyis a gyűlölt, főkomcsi Rákosi Mátyás, ötödmagával azt süvítette be, hogy „a Viktor”, vagyis a vadászkönyveket író Rákosi Viktor.
A DISZ-nek minden egyetemista automatikusan tagja volt, közölte, de neki csak ideiglenes DISZ kártyája volt, amivel a Budapesti Sportcsarnok mögötti üres telken kitörölte a fenekét más papírt nem találva. Ez akkor történt, amikor magyar–cseh válogatott ökölvívó mérkőzés volt, és olyan nagy volt az érdeklődés, hogy nem tudott bejutni.
A hittanóra fakultatív volt és a jelentkezők számára egy politikai rossz pont, mesélte, de részt vett, balszerencséjére.
Ugyanis a végtelenségig felbosszantotta, mikor a Muzslai tiszi a rosszpont ellenére vállalt hittanórán az „Az új ember kovácsa”-ból olvasott fel Makarenkótól, tehát szovjet propagandát. Ezért zümmögni kezdett, és Muzslai másik terembe vezette az osztályt azzal a felkiáltással, hogy „hagyjuk itt a Sátánt”.
– Szóval maga egy örökké kontrázó, összeférhetetlenül negatív személy, aki ellenséges viselkedésben éli ki magát? – kérdezte az egyik detektív.
Iván helyeselt, igen, az, de főleg szókimondó és nem berezelő, ha politikai meggyőződései megtagadására akarják kényszeríteni. Majd mikor további kérdések záporoztak felé, azt firtatva, vajon nem fizetett kémtevékenységét próbálja leplezni bombasztikus kommunista-ellenes kijelentésekkel, nem bírta tovább, és „beszólt”.
– Uraim, önök kígyót-békát összehordanak, értelmetlen kérdéseket tesznek fel, gyanúsítgatnak engem a legkisebb ok és bizonyíték nélkül, tudva, hogy védtelen vagyok. Ártatlan vagyok és egy kommunizmus-ellenes személy. Szégyelljék magukat.
A megbeszélés ezzel ideiglenesen a végéhez ért, de a kopók közölték, hogy a nyomozás folytatódni fog, és ha kiderül, hogy hazudik, annak bűnügyi következményei lesznek és minden bizonnyal az országból való kitoloncolásával fog járni.
A helyzet alapvető igazságtalansága annyira felkavarta Ivánt, hogy betelefonált a munkaadójához, hogy másnap nem tud bemenni, mert nem jól érzi magát, és Rosemary-t is felhívta, hogy nem fog hazaérni vacsorára. Ezek után beült egy holborni pub-ba, egyik whisky-t a másik után gurította le és leitta magát.
Egy közeli padon ébredt, úgy este nyolc körül, taxival elment a Kensington House-ba, ott megmosta az arcát és felületesen a felsőtestét a vécében, megevett egy tarha-szendvicset és beszélgetésbe elegyedett a magyar fickókra vadászó hölgyek egyikével, egy Peggy nevű délafrikai titkárnővel. A nő 25 körüli volt, lelkes és viszonylag csinos. Iván elhatározta, hogy egy estét csinál a dologból, vett egy üveg gint, elvitte a divatos Adam & Eve vendeglő/cafeteriába, ahol megvacsoráztak és 11 körül belopta a Gorrell-Barnes házba, ahol a harmadik emeleti kisszobában Peggy azonnal vedelni kezdte a gint.
Még elég sokáig suttogva beszélgettek, és sehol nem volt semmi probléma, ami megnyugtatta Ivánt, hogy ez egy megúszható kaland. A baj akkor kezdődött, amikor nekivetkőztek és amúgy istenigazából kefélni kezdtek, mert Peggy az elképzelhető legzajosabb szexpartnernek bizonyult. Hiába csitítgatta Iván, az ő úúú-i és ááá-i visszhangzottak a szoba ajtaján kívül, és rövidesen Mrs. Thompson mocorgott a szomszéd szobában.
Ezután Iván azt javasolta, hogy hunyjanak egy kicsit, de már késő volt. Hallani lehetett, ahogy Mrs. Thompson lábujjhegyen leoson a lépcsőn, és beszél Rosemary-vel, majd visszalopakodik és lefekszik. Beadta a derekát a lihegve követelődző Peggy-nek, és egye fene alapon kefélte még egy órát, majd rábeszélte, hogy öltözzön fel, és amikor a leállíthatatlan házvezetőnő nyugton maradt röviden, kiengedte az ajtón, ő pedig visszalopakodott a szobájába.
Aludni már nem tudott, de be is látta, hogy ostoba ötlet lenne. Nem csatlakozhatott a családi reggelihez, mert ez frissiben biztos kenyértöréshez vezetett volna, de ha ráhagy 24 órát, hátha megbocsát Rosemary és nem szól az öregnek. Írt egy bocsánatkérő cetlit, hogy dolga van, el kell utaznia, és csak késő éjjel tud visszaérni. Felöltözött, és hat körül kiosont a ház ajtaján, a cetlit egy Rosemary-nek címzett borítékban hagyva a kijárat melletti kisasztalon.
De reményei szertefoszlottak, mikor éjjel nagy csendesen megjelent ismét. A karácsonyi ajándékai ott sorakoztak ugyanazon a kisasztalon, tisztán jelezve, hogy kísérlete megfeneklett az angol következesség oltárán, és lejárt a mandátuma. Aludt egy sort, majd összepakolt és végleg elhagyta a lord palotáját, egy rövid köszönőlevelet hátrahagyva. Rosszul végződött a high society kalandja, amelyhez hasonlóra nyilván nem számíthatott az életében.
Földalattival a munkahelyéhez utazott a City-be, cuccait a hozzá közeli Liverpool Street-i vasútállomás csomagmegőrzőjében hagyta, felmondta az állását, begyűjtötte maradék bérét, és megköszönve az irodafőnök jóságát, Marió-val is kezet rázott búcsúzóul. Megvette a Times-t és a Daily Telegraph-ot, kivette a csomagját és a vasúti restiben átfürkészte az állásrovatokat egy bőséges angol reggeli közben, kitépve, ami ígéretesnek tűnt.
Némi telefonálgatás után, dél körül, már volt egy állása, mint éjjeli portás a Monkey Island-en eldugott, ötcsillagos Hotel de Paris-ban, Bray-on-Thames-ben, Eton közelében, ahol előkelőék híres bentlakó középiskolai kollégiuma volt. Késő délutánra már oda is ért vonattal a Victoria állomásról és Aldo Trappatoni menedzsertől megkapta az egyenruháját és egy szobát egy közeli villában.
Aznap este már munkába állt a szuper-elegáns hotelben, ahova gazdag pasasok vitték szeretőiket és titkárnőiket dugi légyottokra. A környék gyönyörű volt, a Temzébe lógó fűzfáival, Edvárd-kori Temze-parti villáival és remek vendéglőivel, és a munka kellemes.
Reggelente kicipelte a taxikhoz a távozók csomagjait, miközben busás borravalókat kapott, és éjjel egyedül uralta a csodás hotelt, benyakalva a sokszor csak félig megivott méregdrága francia Chablis és Bordeaux palackok maradékát és az ezüst tálakon maradt legfinomabb ínyencségeket befalva. Még aludni is maradt bőven ideje.
Portási ténykedése csúcspontjának az látszott, mikor a barodai maharadzsa becsekkolt párnapos vendégként. Már 200 font félrerakott pénze volt, és izgatottan készült a maharadzsa távozására, komoly hozzáadást várva ettől, de csalódás várt rá.
Az ominózus reggelen különleges buzgalommal, sok hajlongással cipelte a csomagokat, nyitotta a taxi ajtaját és tartotta a kezét, a nagy szakításra várva, de csak egy nyomorult kétshillinges érmét kapott, ami a legalacsonyabb borravalónak számított. Ahogy lelombozódva visszafordult, egy görög vendég került a célkeresztjébe, aki teleszájjal röhögött, majd magához intette es egy ötfontost nyomott a markába.
– Figyeltem a nagy jelenetet, és szívből mulatságosnak találtam – mondta Ivánnak. –Tudja fiam, kivétel nélkül a leggazdagabbak a legfukarabbak is, ez az élet rendje. Egy kicsit sem kívánnak megosztani a sokból, amit általában örököltek anélkül, hogy egy lépést kellett volna tenniük érte.
Egyik nap Iván a teraszon üldögélt miután a fizetését felvette, azon tanakodva, hogy mikor menjen Oxfordba. Rászólt az arra járó menedzser, hogy a terasz csak a vendégeknek való, de ő erre nevetve jegyezte meg, hogy abbahagyta a munkát és egy órán belül elutazik. Nem tudta megállni, hogy egy nonchalant visszakezessel fejezze be rövid működését mint portás.
Április második hete kezdődött, és ment Oxfordba, ahol egy bizonyos Mrs. Hooligan házában kapott szállást, az öt másik diáktárssal megosztva.
Oxford csodaszépnek tűnt az újonnan jöttnek ősi kollégiumaival, kellemes kávéházaival, a Ham-en és a High-on, rengeteg diákjával középkori maskarákban, csöndes, lassú, fákkal szegélyezett folyóival, amiken hosszú rudakkal tolták romantikus partnereiket hosszúkás csónakokban a „punter”-ek. De a levegőben úszott a kollégisták sznobizmusa, és általános nőhiányt okoztak a várost körülövező amerikai légibázisok.
A ház, ahol Iván szállást kapott, kicsit kieső helyen volt, de azzal az előnnyel rendelkezett, hogy a tulajdonos másutt lakott, és csak kb. heti egyszer jelent meg, hogy megnézze minden nagyjából rendben van-e.
Egy volt magyar az öt diáktárs közül, akikkel a házat megosztotta – irodalmár Bögöly Lóri a szegedi egyetemről, aki rögvest jó barátnak bizonyult. Egy angol házaspár voltak a többiek, egy szikh mérnök és egy francia zenész. Kevés köze volt egymáshoz a két magyarnak és a többieknek, de a viszony kellemesen nemzetközi volt Iván számára, aki első alkalommal találta magát egy ilyen zsánerű csapatban.
A nyelvkurzus nem követelt sokat, miután legtöbben kezdők voltak és csak kóstolgatták az angolt. Iván a legjobbak közé számított a 25 résztvevőből. A leggyengébb a színésznek készülő Tompa Sándor volt, legfeljebb húszszavas szókinccsel.
Iván az első hét végén lépett kapcsolatba a St John’s College prefektjével, aki már tudott róla, hogy a vendégség a Gorrell-Barnes családnál rosszul végződött, de segítőkész maradt. Engedélyt szerzett, hogy bizonyos PPE előadásokat látogathasson, és két héttel későbbre megjelölt egy első megbeszélést az irodájában esetleges kollégiumi helyével kapcsolatban.
Rendszeresen fogorvoshoz járt, mert a diétaváltozás a hazai és angliai koszt között kikezdte a fogait, és már hármat ki is húztak, véleménye szerint, mert a fogorvosok többet kaptak egy húzásért, mint egy tömésért az állami Dental Council-től. Egy szerdai délután előjegyezték egy többórás altatásos operációra, ahol két bajt okozó alsó bölcsességfogát készültek kihúzni.
Levele érkezett aznap reggel a Home Office-tól, hogy 12-től nyomozók várják egy megbeszélésre a George Hotel-ben, a High Street-en. Pontosan megjelent, és ez alkalommal két magasabb rangú, 50 körüli HO osztályfőnökszerűség várt rá, kérdések özönével. Mindent tudni akartak a családjáról, otthoni barátairól, politikai beállítottságáról, KGB-s kapcsolatairól, orosz tudásáról és arról, hogy milyen jelentéseket küld vissza Magyarországra. A vallatás civilizált módon folyt és kérdezői mindenről részletes jegyzeteket készítettek.
Megjegyezte, hogy a kérdések javarészét nem először hallotta, és már válaszolt rájuk, minden kérdésre részletesen, a legjobb tudása szerint. De megismételte ezt, ahogy megkívánták. Beszámolt a családjáról és barátairól a legteljesebb részletességgel, amiből kiderült, hogy kommunistának nyoma nem volt köztük.
Elmondta, nevelése és háttere, saját kapcsolatai és meggyőződése kapcsán világ életében nyíltan ellene volt a kommunista rezsimnek, KGB-s vagyis ÁVO-s kapcsolatai soha nem voltak, oroszul nem tud és kizárólag édesanyjának és nagymamájának ír haza rendszeresen, küld csomagokat és néha telefonál, de jelentéseket nem küld senkinek.
A kérdések azonban záporoztak tovább, és mikor közel jutottak az öthöz és a szájsebészet idejéhez, elengedték, de csak az altatásos operáció idejére, és tudatták vele, hogy utána mindenképpen folytatni akarják a vallatást, ha esik, ha fúj.
Vissza is érkezett az altatástól kába fejjel, fájó szájjal, és tovább folyt az audiencia egészen este kilencig. Aztán elengedték, ideiglenesen, közölve, hogy még nem elégedettek az eredménnyel és számolhat további találkozásokkal. Az egész HO dili Iván számára egy megmagyarázhatatlan fejlemény volt, és csak elhessegette magától a további tűnődést, mint egy rossz álmot.
De a tüske valahol benne maradt, az a kétség, hogy érdemes-e valóban rendesnek, becsületesnek és jóindulatúnak maradni, vagy talán jobb lenne lopni, csalni és rabolni, mindenkinek visszafizetni vélt sérelmekért is.
Eltűnődött azon hogy nincs nevetségesebb és esetleg gyanúsabb viselkedési norma, mint mikor valaki hiába erősködik hogy bizonyítsa a vitathatatlan, egy cognoscenti számára nyilvánvaló igazát, és eljátszott azzal a gondolattal, hogy ez az a pont, amikor átmegy cserkészből és minden napra egy jó tettből fordított cserkészbe, akinek a krédója a minden napra egy rossz tett!